Egészségügyi forradalom a hetvenes évek Finnországában

 

Interjú Pekka Puska professzorral Egész legendák keringnek arról, hogyan ütötte a fiatal Pekka Puska a kormány asztalát, hogy az indítson el egy egészségügyi kampányt a finnek érdekében… Akár így igaz, akár nem, ezek a legendák valamelyest visszatükrözik azt a meggyőződést, hogy az Észak-Karélia Terv nem mehetett volna át a feladat iránti hallatlanul erős elkötelezettsége nélkül. Hogyan – úgy értem, milyen tapasztalatok nyomán – tökélte el magában, hogy honfitársai egészségi állapotának számottevő mértékű javításán fog fáradozni? A hatvanas-hetvenes évek Finnországában az emberek egészségi állapota valóban nagyon megdöbbentő volt. A kutatók általában egyetértenek abban, hogy az ok feltárását valahol a második világháború utáni időkben kell keresnünk. A háborúban kemény idők jártak, különösen Észak-Karéliában. A szovjet hadsereg támadása utáni időszakban nagyon sokan nélkülöztek, éheztek, így hát amikor a harcok 1945-ben lezárultak, az emberek ünneplésbe fogtak. Zsíros tejet ittak, sok vajat, tejfölt, disznó- és egyéb zsíros húst fogyasztottak. No és természetesen nagyon rákaptak a dohányzásra: a cigarettához immár könnyen hozzájuthattak. Ennek az életmódnak a következményei igencsak gyorsan megmutatkoztak. Legyen elég néhány adat az akkori állapot érzékeltetéséhez: a mindössze 180 ezer lakosú észak-karéliai tartományban évente ezer szívinfarktust regisztráltak. Az esetek felében 65 év alatti férfi volt az érintett és a szívrohamok 40 százaléka végzetesnek bizonyult. Észak-Karélia lakosainál, a 45 és 59 év közötti férfiak és nők egytizede jutott rokkantságra szívpanaszok miatt. Nem szeretném túlhangsúlyozni a mi szerepünket, úgy értem, az én és kutató kollégáim szerepét. Talán részben azért is, mert az 1968-as nemzedékhez tartoztunk, egyszerűen hittünk abban, hogy a megmerevedett rendszerek is megváltoztathatók. És hát persze nagyon mélyen megindított a bánkódó családok látványa, ahol apák, testvérek haltak meg mérhetetlenül korán olyan betegség miatt, amit el lehetett volna kerülni. Egyébként pedig Észak-Karélia ekkorra már szembenézett ezzel a súlyos helyzettel és a kormányhoz folyamodott segítségért. Jobb szeretnék úgy fogalmazni, hogy a feladat talált meg bennünket és nem fordítva, vagyis nem mi találtuk meg a feladatot. A krónikák nem felejtik el hangsúlyozni, hogy a program egésze, noha valóban átfogó volt és valamennyi kapcsolódó területre gondja volt, nem annyira sok pénzt, mint inkább az önök személyes erőfeszítését igényelte. Az egyik beszámoló úgy fogalmazott, hogy „nyakig jártak a sárban”… Találó megfogalmazás, valóban. Mindenekelőtt a tekintetben, hogy a körülmények helyenként meglehetősen zordak voltak. Főként azért, mert hatalmas ellenállással és kétségbeeséssel találkoztunk azok részéről, akik életüket az állattenyésztésre építették. Képzelje csak el: ha van egy pár tehene, nem igazán lesz könnyű meggyőzni önt, hogy tartózkodjon annak fogyasztásától, amit saját maga állít elő, és helyette vásároljon valami külföldről behozott növényi olajat. Elgondolhatja, mennyire értetlenül fogadhatták ezen a tejtermelésre berendezkedett vidéken az orvosok tanácsát, hogy a vajat váltsák fel növényi olajjal. Az északi éghajlat miatt pedig a gyümölcs- és zöldségfogyasztásra való ösztökélés – lévén e termékekből többnyire behozatalra szorultunk – hasonló ellenállásba ütköztünk. És… hát igen, a program sok személyes meggyőző munkát kívánt. Munkacsoportunknak hármas célt tűzött ki: csökkenteni a koleszterinszintet, a vérnyomást és a dohányzás mértékét. A cél teljesítését azzal kezdtük, hogy kimentünk a terepre. Személyesen osztogattunk a bevásárlóközpontok előtt kis tájékoztató füzeteket, szívbarát tanácsokkal és receptekkel, valamint konkrét javaslatokkal arra nézve, hogyan lehet leszokni a dohányzásról. Városról-városra járva előadásokat tartottunk, kórházakat és iskolákat kerestünk fel. Azt mondtam az imént, hogy üzenetünk fogadtatása kezdetben nem volt túl kedvező. Lassan azonban mind előbbre jutottunk, és meg kell említenem, hogy egyre több ember és szervezet állt mellénk. Hogy csak egy példát – egy számomra nagyon kedvest – említsek a sok közül: az úgynevezett háziasszonyok szervezete, a „Márták” voltak a legkiválóbb szövetségeseink. Említette, hogy Észak-Karélia lakossága, látva a súlyos halálozási mutatókat, korábban maga kérte a kormánytól, hogy lépjen valahogy közbe. Mégis, úgy tudom elképzelni, hogy ugyancsak meg lehettek döbbenve, amikor rájöttek, hogy önök nem varázslókat küldenek hozzájuk, akik kézrátétellel gyógyítják őket, hanem ezt meg azt el kell hagyniuk, erről meg arról le kell szokniuk. Vagyis a helyzet javulása érdekében nekik is egyfajta áldozatot kell hozniuk. Hogyan tudták meggyőzni erről a finneket? Mondhatom, nem túl könnyen. Az, amit nekik mondtunk, nem volt valami vonzó, elvégre sok zsírt, zsírost, zsíros húst, sót fogyasztottak, a dohányzás pedig igen elterjedt volt. A dohányzás a legtöbb embernek – nyilván a nehéz életkörülmények miatt is – a kevés életörömnek számított. Egyszóval a dolog önmagában nem volt valami csábító. És nem csupán a betegek szemében nem volt az, hanem a környékbeliek szemében sem volt az, mármint arról a környékről beszélek, ahol a betegek éltek. Aztán, igen, azt mondtuk nekik, hogy a szívbetegségek megelőzéséhez meg tudjuk nekik mutatni, hogyan lehetséges, de az már rajtuk áll, hogy tegyenek is az érdekében. Úgy vélem, lényeges pont és a tapasztalatunk is ezt igazolja, hogy az emberek alapvetően szeretnének jobb egészséggel bírni. A mi dolgunk az, hogy hozzásegítsük őket a szükséges változtatáshoz. Nem csak megmondanunk kell nekik, hogy mit tegyenek, hanem segítenünk kell őket. Másrészt a finnek hozzáállása viszonylag gyorsan megváltozott. Ahogy egy marikai kollégám, Derek Yach fogalmazott a program sikerével kapcsolatban, a finneknek van egy nagyon gyakorlatias és minden ideológiától mentes általános életszemlélete. A problémát látják és nem bocsátkoznak hosszas vitákba, mi annak a filozófiai háttere vagy ki felel érte egyénileg. Ők csak azt látják, hogy a fakitermelő munkások egyre-másra dobják fel a talpukat, mindez pedig azért, mert a táplálékuk nem a legmegfelelőbb. Különböző országokban napvilágot látott tanulmányok egész sora mutat rá arra, hogy a dohányosok túlnyomó része le akar szokni, mert tisztában vannak azzal, hogy az egészségüket kockáztatják. Leszokni azonban nem könnyű. A feladatunk és az effajta programok éppen ezért abban áll, hogy az egészségesebb életmód követését egyszerűbbé tegyük. Ennek jegyében az Észak-Karélia Terv alapkoncepciója is az, amit mi közösségi alapúnak neveztünk. Ez a program arra alapozott, hogy meg kell változtatni a fizikai és társadalmi környezetet is, hogy az emberek könnyebben tudjanak változtatni. Az embereknek nem egyszerűen információra van szüksége, hogy tedd ezt vagy tedd azt, hanem segítséget kell nekik nyújtani e változtatások véghezviteléhez. Az önök programjának középpontjában az egészségesebb étkezés állt: kerülni a sok zsírt tartalmazó élelmiszereket, úgymint a sertéshúst, a vajat és a zsíros tejet, ugyanakkor több gyümölcsöt és zöldséget vinni az étrendbe. Ez volt az önök válasza például a magas vérnyomás problémájára. A mi civilizációnkban ahhoz vagyunk szokva, hogy az orvosok ilyen esetekben egyszerűen gyógyszereket írnak fel. A megelőzés is kimerül a rendszeres vérnyomásmérésben. Hogy látja, leginkább tudás, szemlélet kérdése az a szakma képviselői részéről, ha ellenállnak annak az általános és kényelmes hazugságnak, amely valahogy így hangzik: „jó hírünk van az ön számára: nagyszerű gyógyszereink vannak az ön betegségére, nem kell semmin változtatnia”? Ez egy nagyon jó kérdés. Mindenekelőtt csak ismételni tudom, hogy a kívánatos változás, aminek végbe kell mennie az emberek között, az nem megy varázsütésre. Átfogó cselekvést igényel, a változás folyamata pedig időigényes. Új felfogást kíván meg az egészségügyi személyzet, úgy az orvosok, mint a nővérek részéről. Ezért hát a kórházakban továbbképzéseket szerveztünk az új munkafelfogás meghonosítására. Mindezt sok gyakorlati képzéssel, vérnyomás- és vérkoleszterin-méréssel párosítva. Sok gyakorlati kérdéssel az étrendről, a dohányzásról való leszoktatás mikéntjéről. Az orvosok természetesen gyógyszert írnak fel, és ezzel kapcsolatosan le kell szögeznem, hogy a magas vérnyomásban vagy a szívbetegségekben szenvedőknek tényleg szükségük van a gyógyszerekre. Ezek a tabletták fontosak és be kell őket venni. A kihívás abban áll, hogy mindez önmagában nem elég. Az igazi lehetőség az életmódváltozásban áll. Egyébként meg elmondhatjuk, hogy az orvoskollégák általában támogatták a programot, együttműködőek voltak, és nagy segítségünkre voltak a nevelő munka terjesztésében a lakosság között. Az, ahogy meggyőzték az élelmiszeripar és a vendéglátás szereplőit a változás fontosságáról, az már-már mesébe illő. Persze ez csak az egyik a számos tényező sorában, amire gondjuk volt. Egyébként mi volt előbb: a kampány, a meggyőzés, amelyek előkészíthették a törvények útját (az olyan törvényekét például, amelyek az élelmiszerek összetételét szabályozták), vagy egyszerűen bevezették ezeket a törvényeket, semmi helyet nem hagyva a késlekedésnek? Nézze, ez egy társadalmi szintű változási folyamat volt. A különböző dolgok folyamatosan hatottak egymásra. Az, hogy az évek során az ipar, kiemelten az élelmiszeripar ilyen készséget mutatott a termékekben és a marketingben való változtatásra, lényeges mozzanat volt. Természetesen ezt nagy sikerként kell értékelnünk. De erre nem azért került sor, mert elmentünk hozzájuk és megmondtuk nekik, hogy ezt meg azt változtassanak meg a termékeikben. Természetesen meghallgattak bennünket, de az igazán nagy eredmény abból eredt, ahogy a lakosság egyre inkább kereste a kevesebb sót és zsírt tartalmazó vagy csökkentett zsírtartalmú termékeket. Ekkor már maguk a vállalatok ismerték fel, hogy nem lesznek a pénzüknél, ha nem veszik figyelembe a fogyasztói igényt. Az volt az igazán nagy dolog, amikor sikerült fokozatosan megváltoztatnunk az embereket, a keresletet, s amikor a cégek tényleg alkalmazkodtak ehhez. Aztán amikor közös kutatásokat végeztünk a cégekkel. A legemlékezetesebb sikert a Benecóval értük el a koleszterinszint hatékony csökkentésével kapcsolatban. Azok voltak a legnagyobb sikereink, amikor megértettük velük, hogy ez a jövő útja. Egy rövid kitérőt engedjen meg: Magyarország jelenlegi kormánya – miközben liberalizálta az otthoni pálinkafőzést – büntetőadókkal sújtaná a helytelen fogyasztói szokásokat, mindezt pedig a lakosság egészségügyi gondjaira való hivatkozással. A köznyelvben csak hamburgertörvénynek nevezett jogszabály különadót vet ki a túl sok sót és cukrot tartalmazó termékekre. Magam úgy látom, hogy ez a fajta törvényalkotás meglehetősen szelektív, hiszen nem érinti a hagyományosan zsíros, tehát egyértelműen egészségtelen élelmiszereket. De akárhogy is, a kérdésem az, hogy alkalmas-e ez a módszer az egészségügyi mutatók javítására? Nyilván nem szeretnék abba a hibába esni, hogy innen adjak tanácsokat más országoknak. Tudom, hogy a krónikus, valamint a szív- és érrendszeri betegségek tekintetében Magyarországon is nagyon rossz a helyzet. A kilencvenes években tagja voltam annak a szakembergárdának, amely a Világbank közegészségügyi programjának magyarországi részét koordinálta, tehát eléggé közelről tanulmányoztam a magyarországi étkezési és dohányzási szokásokat. Hadd mondjak el egy számomra emlékezetes történetet: az étkezési reform magyarországi esélyeit vitattuk meg egy körben, ahol is az egyik bizottsági tag, egy magyar professzor, emlékszem, ezt szegezte nekem: „Professzor úr, hogyan is gondolhatja, hogy a magyar paraszt, aki a tanyáján vagy az udvarában állatokat nevel és az állatainak a zsírját fogyasztja, majd étrendet változtat?” Mire én: „Persze, tudom, hogy nehéz, de pontosan ez volt a helyzet Észak-Karéliában is: szerény tanyasi gazdálkodók pár tehénnel, akik vajat ettek vajjal – aztán végül mégis átálltak.” Ami az adó kérdését illeti, egy dolog bizonyos: az adó és az árak hatással lehetnek a fogyasztásra. Nem rossz az eszköz, ha ily módon az egészségesebb élelmiszerek olcsóbbak, az egészségtelenebbek pedig drágábbak lesznek. A megoldás persze korántsem ilyen egyszerű, hiszen az egészségtelen életszokások jó üzletet is jelentenek, márpedig a kormányoknak is szükségük van bevételekre. A dohányra és az alkoholra nézve is igaz, hogy az adóztatás mint eszköz elég hatékony, a magas adók miatt ugyanis csökken a fogyasztás. Ugyanakkor az ezekből származó adók jelentik a kormányok egyik fő bevételi forrását. A táplálkozás vonatkozásában viszont ennél is összetettebb helyzettel van dolgunk, hiszen a zsír- vagy a koleszterintartalom nem ennyire fekete és fehér kérdése. A technikai kivitelezés is jóval nehezebb. Finnországban érdekes módon például a cukorkákat és a sós árukat sújtják különadók, hogy ezzel vegyék elejét a gyermekkori elhízásnak. Az ember azt gondolná értelemszerűnek, hogy a különböző kormányok állandóan ott kopogtatnak az önök ajtaján, hogy osszák meg velük az „északi csoda” titkát. Eközben semmit nem hallani arról, hogy valamelyik kelet-európai országban átfogó egészségügyi reformot indítottak volna be. Ha megkérdezik önt vagy önöket, tudná bátorítani kelet-európai partnereiket arra, hogy csináljanak valami olyasmit, amit önök csináltak, csinálnak? Vagy mik azok az objektív és szubjektív tényezők, amik hiányoznak az effajta „kaland”-hoz azokban az országokban, amelyek ma ugyanazokkal az egészségügyi vészhelyzettel kell hogy szembenézzenek, amikkel Finnországnak kellett a hetvenes években? Ez egy nagyon fontos és érdekes kérdés, mert a hetvenes években Finnországban súlyosabb volt a helyzet a szív- és érrendszeri betegségekkel, mint az akkori Kelet-Európában. Most ellenben azt látjuk, hogy a legtöbb kelet-európai ország ugyanabban a cipőben jár, mint amiben Finnország a hetvenes években járt. Megkülönböztetett figyelemmel kísérjük például az oroszországi helyzetet. A fő rizikófaktorok ott is a dohányzás, az alkoholfogyasztás és az egészségtelen étkezés. Alapvetően tehát ugyanazok a gondok. És hát természetesen nekünk is választ kellett találni arra a kérdésre, hogy hogyan kezdjük a változást. Az évek során sokféle kapcsolatot alakítottunk ki Oroszországgal, elég jól ismerjük az ottani helyzetet. A politikai közeg sajnos nem volt túl kedvező a megelőzés-központú cselekvéshez. Ők is leginkább az utólagos kezelésre irányítottak csaknem minden figyelmet. Mindehhez pedig tegyük hozzá ezt a kommunizmus utáni lélektani helyzetet. A kommunizmus idején az élet nehéz volt, az emberek örültek, ha részük lehetett az olyan apró örömökben, mint a cigaretta, a jó zsíros étkeik és a vodka. Ugye még emlékszünk rá, hogyan mondott csődöt Gorbacsov kísérlete az alkoholfogyasztás visszaszorítására. Ez is mind-mind ennek a problémakörnek a része. Ezzel együtt is útjára indítottunk néhány reformprogramot Oroszországban, és elmondhatjuk, hogy a dohányzás visszaszorításában egyes nagyvárosi körzetekben hamar sikereket is értünk el. Nem is kérdés, hogy a kormányok részéről több betegségmegelőző program támogatására lenne szükség. Az orosz kormány persze tisztában van a helyzettel, amit, ha más nem, a rettenetes demográfiai válság hangos szóval ad a tudtukra. Ez a demográfiai válság röviden abban áll, hogy túl kevés gyermek születik és túl sokan halnak meg fiatalon. A kérdésének másik részét illetően e pillanatban csak annyit, hogy éppen az idén áprilisban került sor Moszkvában az első miniszteri szintű ülésre a nem járvány útján terjedő betegségek problémakörében. Létezik tehát valami ébresztőféle a politikai támogatás tekintetében, de a valódi cselekvési programok még hiányoznak. Jól tudjuk, hogy a kormányok nemigen szeretnek pénzt áldozni arra, aminek nincs közvetlenül érzékelhető haszna? A finn példából kiindulva, melyek azok a reformból következő pozitív gazdasági hatások, amelyek minden ország – azonnali hasznot hajszoló – felelős tisztviselőit el kell hogy gondolkodtassák? Mindenekelőtt az az alapvető tény, hogy a megelőzés mindig sokkal, de sokkal olcsóbb, mint a gyógyítás. A kórházak, a gyógyítási eljárások rendkívül költségesek. Ez egy felettébb súlyos érv amellett, miért kell a kormányoknak pénzt fektetniük a megelőzésbe. Politikailag ugyanakkor ez egy kutyaszorító, hiszen ott vannak a betegek milliói, akik nyomást gyakorolnak a kormányokra, miközben a megelőzés hatásait nemigen érzékeljük közvetlenül. De Finnországban például azt tapasztalhattuk, hogy a szív- és érrendszeri betegségben szenvedők száma és az ehhez kapcsolód halálozási mutatók jelentősen javultak, és az emberek, leginkább a fiatalabb és az középkorúak közül, a programnak köszönhetően tíz évet nyertek. Átlagosan ennyivel élnek tovább. Az emberek magasabb kort érnek meg, és noha idősebbek, kevésbé betegek. A gazdasági jótétemények pedig messzemenők. De még egyszer hangsúlyoznám, hogy a megelőzés politikai és pénzkérdés is egyben. Akár úgy is, hogy a dohány- és alkoholtermékekből megnövelt bevételt mindjárt a megelőzésre fordítják. Professzor úr, biztos vagyok abban, hogy az Észak-Karéliai Programot nem egyszerűen a finn nemzeti kincsek sorában kell elhelyeznünk: az orvostudomány nemzetközileg is kiemelkedő öröksége ez. Az idő múltával mégis számot kell vetni azzal, hogy új egészségügyi problémák ütik fel a fejüket és az emberek hajlamosak előbb elfelejteni, „honnan jöttek”, aztán visszaesni. Mellesleg gyakran jut erre a sorsra egy-egy reform, bármely területről lett légyen az. Mondhatjuk, hogy ugyanolyan nehéz a reform során elért eredményeket megőrizni, mint a maga idejében bevezetni azt? Vagy egyszerűen már végképp, úgyszólván kitörölhetetlenül beépültek azok a finn nép DNS-ébe? Elsőképpen is teljesen igazat kell adnom abban, hogy miközben egyes kérdéseket megoldunk, újak támadnak. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy a munkánk gyümölcseit elvesztettük volna. Finnországban például úgy fest a helyzet, hogy az emberek magasabb kort érnek meg, mind jobb egészségi állapotnak örvendnek és így tovább. Az életmódban tapasztalható fejlődés eléggé szembetűnő. Mindig van ingadozás, de ha megnézi az étkezési szokásokban bekövetkezett változásokat, a dohányzók arányának csökkenését, mégiscsak úgy tűnik, hogy a társadalmi szintű változások nem állnak le. Gondolja meg, hogy ez a fajta életmód az új nemzedékek számára már magától értetődőbbnek számít. Az emberek ma másként ítélik meg a dohányzást, mint azelőtt. Eljutottak arra, hogy a dohányzás megrövidíti az életet és szennyezi a környezetet. Úgy vélem, hogy mindezek már rögzültek, és ez a felfogás már sokkal inkább részei a mai kultúránknak. De persze, új problémák keletkeznek. Ez mindig természetes volt, ma is az. De a krónikus szív- és érrendszeri betegségekre adott válaszunk, nagy távlatokban különösen, ahogy ön is utalt rá, történelmi jelentőségű. Sokan egyszerűen egészségügyi forradalmat emlegetnek. Az első egészségügyi forradalom egyébként a járványos betegségeknek a higiénikus viszonyok és az antibiotikumok általi feltartóztatása jelentette. És ma már elmondható, kivált a nyugati országokban, hogy ma már ezek nem számítanak fő-fő egészségügyi gondnak. Finnországban az Észak-Karéliai Program történetileg utat nyitott a második egészségügyi forradalomnak, amely az olyan krónikus betegségek megelőzésének és leküzdésének forradalma, amiket nem baktériumok és vírusok váltanak ki, hanem egy bizonyos életmód következményei. És mi ennek a tapasztalatnak a részesei lehetünk.

Lesz-e Eldorádó? –a fenntartható fejlődés margójára

 Életszerűek, megalapozottak lehetnek-e a földünk globális problémáira adott globális megoldási javaslatok? – Ha a történelemből és a világ jelenlegi helyzetéből indulunk ki, akkor azt kell mondjuk, hogy nem. Igaz, el kell ismerni, hogy a globális szervezettség az élet bizonyos területein hozott kisebb-nagyobb eredményeket. Vegyük például az autók által okozott károsanyag kibocsátást, melynek mértéke Európában jelentősen lecsökkent. Ezt egyrészt a gépjárműtechnika fejlődésének, másrészt a szigorodó előírásoknak köszönhetjük. A kereskedelmi és vásárlói mohóság azonban olyan szinten szipolyozza a földet és annak rejtett erőforrásait, hogy nehéz volna azt hinni: a lavinaként zuhanó ökológiai folyamat még visszafordítható. Igen komoly hitre és naív jóhiszeműségre van szükség ahhoz, hogy bárki is ennyire bízni tudjon az emberi összakarat és öszefogás lehetőségében. A termelői és fogyasztói szokások gyökeres megváltoztatásán túl le kellene mondani többek között a fegyverkezésről és a háborúkról is, aminek realitása sajnos szintén nehezen elgondolható.

Élő Bolygó Jelentés 2010

 

2010 - A Biodiverzitás Nemzetközi Éve. Az év, amikor eljutottunk oda, hogy több tigris él fogságban, mint szabadon és 1,8 milliárd ember használ internetet, de 1 milliárd ember még mindig nem jut megfelelő ivóvízhez. A WWF által közreadott 2010-es Élő Bolygó Jelentés adatai az eddigieknél is elkeserítőbbek, és riasztó képet vázolnak a természetet felelőtlenül kihasználó emberiség közeljövőjéről. A kétévente megjelenő, bolygónk állapotát átfogóan, mérhető adatokban bemutató Élő Bolygó Jelentés, melyet a WWF a Zoological Society of London-nal, valamint a Global Footprint Network-el közösen készített el, különböző indexek kiszámításával teszi ez alkalommal is kézzelfoghatóvá ökológiai környezetünk helyzetét.

Negyedmillió látogató két hét alatt az Új Széchenyi Terv honlapján

 Előtérben az egységes fejlesztéspolitika és a pályázati egyszerűsítés

Örülünk, hogy a Fenntartható Fejlődés első kiadványának tulajdonosa lett!
Bízunk benne, hogy az Önnek szükséges információkat tartalmazta és megelégedését szolgálta.
Reméljük, hogy a többi kiadványunkra is igényt tart, ezért kérjük, hogy időnként látogasson el oldalunkra, hogy értesüljön az aktuális kiadásról, hírekről.

Röviden a filmről:
A film bemutatja egy hazai passzívház külső és belső adottságait. Milyen légkör, milyen élettér veszi körül a lakókat, és milyen szakmai érvek igazolják ennek az életmódnak az előnyeit? Vannak-e esetleg negatívumok is? Ezekről és sok érdekességről szerezhetünk tudomást a filmből, melyet Benécs József passzívház szakértő rövid riportüzenetei tesznek még színesebbé. A ház 2010-ben épült Dunaújvárosban. Tervek: Passzívház Kft.

Az Aktív élet egy passzívházban című filmet ide kérem küldeni:

Fenntartható Fejlődés Nonprofit Kft.

Cím: Budapest, 1149 Egressy út 67/A
Infovonal: 0620 621-6268
Email: info@fenntarthatofejlodes.hu

Nagyobb térképre váltás